Világra jött

(E sorokat utóbb írom, jótékony emlékezetből. Mikor már otthonunkat édes babaillat lengi be, fáradt testem pihenésért kiált, lelkem cikázik, hormonjaim tombolnak, szemembe még a gondolattól is könnyek tolulnak. E sorokat a végtelen boldogság és büszkeség ihlette.)

...Tegnap este felcsillant némi remény arra, hogy "megúszom" a szülést. Vagyis krónikus halogató lévén kapva kaptam volna azon, hogy esetleg még egy napom lesz jól kiborítani magam és a családot a nagy várakozásban.
Úgy történt, hogy ültem a rózsaszín bőröndjeimen friss loknikkal, útra készen és bűvöltem a telefont. Addigra már egy emberként izgultak értünk a leendő nagyszülők, testvérek, barátok, kollegák, szomszédok, kutyák, macskák, halak, sőt, a poratkáink is.
Meg is szólalt úgy hét óra táján a mobil, Szőczey Bea hívott, az orvosunk. Arról érdeklődött, hogy érzem magam, egyszersmint századszorra megnyugtatott, hogy nem fog fájni az a bizonyos ballonos tágítás.
Jól hangzik, ugye? Akárhányszor eszembe jutott, rémület festette át az arcomat. Vizuális alkat lévén ugyanis élénken magam elé képzeltem, hogy hamarosan egy lufiszerű valamit ültetnek belém, amit egy külvilágba logó katétercsövön keresztül időnként jól felpumpálnak. (Ennek célja, hogy tágítsa a kijáratot, angol módszer, gyógyszermentes.)
Vitáztam volna, de nem érdekelte a fehérköpenyest. Kérem, egy négy kilós gyermek fekszik bennem, plusz méhlepény, magzatvíz, köldökzsinór, hogy csak a fontosabbakat említsem. Eredmény: bálnafíling, nagy test, nagy élvezet, többször vizsgált (értsd kézzel eredménytelenül tágított) méhszáj, szóval biztos fér még oda egy lufi is???
Hát fért. Egyértelműen.
Szó, mi szó, este 8-kor tehát még úgy tűnt, egy nappal később kezdődik ez a művelet, mert Bea szerette volna, ha az első pillanattól az ő kezében vagyok. 28-án este erre nem kerülhetett sor, mert ő épp Telkiben ügyelt. Így hát kirendelt minket oda, hogy megvizsgáljon, illetve, hogy megnyugodjunk.
Persze nem nyugalom lett a kirándulás vége, mert a késő esti "lopott" CTG és a terpesztős bekukkantás után drága doktornőnk ítéletet hirdetett: nincs több idő, irány a kórház. Ezt a szülést bizony indítani kell.
Pánikszerű sírógörcs, megengedett sebesség feletti rohanás haza a cuccokért, könnyes búcsú a kutyáktól, indulunk a kórházba. Soha többé nem jövünk úgy haza, ahogy elindultunk.
(...Innentől egyetlen pillanatra sem engedtem el Atti kezét. Minden másodpercben ott kellett, hogy legyen, mint erős vár, támasz, segítség és kitudja. Szenvedő szerkezet...)
Emlékszem, jó későn értünk a szülészetre, fél 11 is elmúlt már. Mégis kedvesen fogadtak a szülésznők (nem hiszem, hogy az óriási, cukormentes tortadobozunk láttán.)
Sosem felejtem el az érzést, ahogy a harmadikon kiléptem a liftből. Noha számtalanszor megtettem már ezt az utat előtte, most tudtam, ezúttal nem jövök visszafelé egykönnyen. Előbb teljesítenem kell, csak úgy engednek.
A ballon felhelyezése végül egyáltalán nem vol fájdalmas, ettől megkönnyebbültem, még viccelődni is volt erőm. Optimizmus járta át a lelkem, gondoltam, ha ez ilyen könnyen megy, akkor játszva végigcsináljuk mi ketten.
28-án éjszakára megkaptuk az István kórház alternatív szülőszobáját, ahol egy kétszemélyes ágyméretű priccsen összebújhattunk, együtt maradhattunk, ahol gyűjthettük az erőt a másnapi menetre.
Éjszaka, miközben Atti diszkréten horkolt mellettem, a szomszédos szülőszobában vajúdó nőket hallgattam. Naturális kegyetlenséggel: úgy éreztem magam, mint egy rab, aki a halálsoron várja az elkerülhetetlent.
Leszámítva a keservesen síró, visító, jajveszékelő háttérzajokat, az időnként sietősen csattogó orvospapucsokat, fémes matatásokat, ajtónyikorgásokat, az éjjel végülis nyugodtan, fájdalmak nélkül, törődött nyugalomban telt.
Az események reggel fél nyolctól gyorsultak fel. Immár 2010. szeptember 29-ét írtunk, azt a napot, amikor egészen biztosan világra jön a mi kis csemeténk.
Hajnalban Bea előtt befutott fogadott szülésznőnk, Hajdu Barbi is, aki alig harminc évével bámulatosan magabiztosan, nyugodt derűvel kezelte a helyzetet. Nyilván nem én voltam zsenge praxisában az első, majrézósan vajúdó nő.
Fél nyolckor a szülésznőnk egy méretes kötőtűvel megrepesztette a magzatburkot (ez sem fájt), majd várakozásra ítélt. Még mindig az alternatív szobában ültem egy hatalmas gumilabdán, hálóingben, papucsban, halálsápadtan, vigyorogva.
Atti próbált vicceskedni, fotózni, terelni, miközben ő még sápadtabb volt nálam és láttam, hogy ha nem engedem ki tíz percre, hogy elszívjon egy cigit, akkor menten elájul. Márpedig nagy szükség volt még az ő erejére.
Vártunk, füleltünk, cseverésztünk. Nyolc körül a magzatvíz úgy zubogott ki belőlem, mint a hálivúdi filmekben szokás: hirtelen, melegen, megállíthatatlanul, óriási tócsát formálva körülöttem. Elfolyt a magzatvíz! - kiáltottam Barbi után, aki laza nyugalomra intett, majd előkészítette az egyik csendes, modern szülőszobát. Úgy emlékszem, az éj sötétsége után éles kontraszt volt, ahogy szikrázó napfény világította be a helyiséget. Odakint a város megszokott zaja morajlott. Másnak az unott hétköznap indult, nekünk a sorsfordító, csodálatos születés élménye közelgett.
Teltház volt aznap az István szülészetén.
Noémivel együtt 18 új élet kezdődött 2010. szeptember 29-én.
Rám a magzatvíz elfolyása után elemi erővel csaptak le az éles fájdalmak. Mint kiderült, a ballonnak köszönhetően máris 6-7 centire tágult az addig csupán egycentis méhszáj.
Emiatt az ismeretlen fájdalmak hirtelen és nagyon sűrűn, szabályos 3-4 percenként érkeztek. Bevallom, túlzottan váratlanul csavarta testem a sorozatos villámcsapás, úgy éreztem, tüzes késsel szúrkálják a derekam, máglyán izzik ölem egésze. A tágulás annyira fájt, hogy ugyan nem sikítottam, inkább szűköltem, de bizony hamar erős hányingerem támadt. Szegény Atti, hosszú percekig csak tartotta előttem a vesetálat..., no meg a lelket bennem. Azt hiszem, nélküle feladtam volna.
Vagy három-négy órán át kínzott az elmondhatatlan fájdalmak végtelen sora. Azt hittem, ezt nem élem túl, de legalábbis ép eszem odalesz, mire kiszakad belőlem a gyermekem.
De tudtam, ő legalább annyira megdolgozik a szerencsés világrajövetelért, mint én, ezért ki kell tartanom.
Dél körül epidurális érzéstelenítést kértem. Szükségem volt a pihenésre, hiszen hátra volt még a legnagyobb próbatétel. Közben befutott Anyu és a nővérem. Felváltva tartották bennünk a lelket, aggódtak, örültek, jelen voltak. A család többi tagja, Apu és Atti szülei a folyosón, a bátyám és a barátok pedig a távolból izgulták végig a szülést. Különös erőt adott ez nekem.
Kicsit összefolynak az események, nem tudok minden pillanatról hitelesen beszámolni. Volt, amikor a fájdalomtól megrészegülve, végtelen kimerültséggel, holtsápadtan, kiszáradva csak ringatóztam a szülőágy szélén. Nem tudom, mi járt akkor a fejemben, végképp nem tudom, mi történt körülöttem.
A gerincem mellé adott EDA-val - amit fél egy körül kaptam meg - minden könnyebb lett. Végre pihenhettem kicsit. Egyszeriben eltompultak a fájdalmak, pedig akkor már nagyon közel volt a vég. 8-9 ujjnyira tágultam már, tehát alig két óra múlva megláthattuk Őt. Rengeteget jelentett az a másfélórányi pihenés, amíg a lányunk csendben haladt tovább a szülőcsatornán.
Kettő körül aztán hiába rimánkodtam újabb adag fájdalomcsillapítóért, már nem kaphattam többet, mert elérkezett a pillanat. Noémi feje búbja már tapintható volt a szülészek számára. Akkor a fájdalom ismét elemi erővel jelentkezett, vele pedig az elnyyomhatatlan vágy, hogy világra segítsem a lányunkat. A természet tette a dolgát, ahogy kellett.
Nem hagyhatom ki: angyali segítséggel érkezett a gyermek. Amíg az érzéstelenítés alatt pihentem, meghívtam láthatatlan égi támogatóimat az utolsó felvonáshoz. Kértem közbenjárásukat a Mindenhatónál. Mint még soha, most sem okoztak csalódást az én angyalaim.
Noémi Lili 14.40-kor, tizeenöt-húsz perces erőlködés után, a korábbinál sokkal elviselhetőbb fájdalom kíséretében, könnyedén csusszant ki belőlem, amiért dícséretet érdemeltem.
Végre megszületett a CSODA, szerencsésen, egészségesen, gyönyörűen!
A köldökzsinórt az édesapja vágta el, aki mindvégig erős támaszt nyújtott nekem. Az ereje megsokszorozta az enyémet: páratlan egységben, szerelemben küzdöttük végig e perceket.
Idekint a mi kicsikénk az első perctől ordítva követelte magának a figyelmet. Szavakkal leírni nem lehet azt a földöntúli boldogságot, büszkeséget és megkönnyebbülést, amit megszületésekor éreztünk. És való igaz, abban a pillanatban minden fájdalmam tovaszállt, nem számított már, néhány órával korábban miként gyűrt a padlóra az irdatlan szenvedés.
Helyébe a végtelen szeretet költözött, mely árad azóta is parttalanul, biztosan.
Az utómunkálatok után (szabás-varrás altájon, illetve vágóhidi körülmények eltakarítása) kezembe kaptam frissen fürdetett csomagomat és csak csodáltuk egymást, gyönyörködtünk benne.
Életünk legcsodálatosabb pillanatai voltak ezek.