Világra jött

(E sorokat utóbb írom, jótékony emlékezetből. Mikor már otthonunkat édes babaillat lengi be, fáradt testem pihenésért kiált, lelkem cikázik, hormonjaim tombolnak, szemembe még a gondolattól is könnyek tolulnak. E sorokat a végtelen boldogság és büszkeség ihlette.)

...Tegnap este felcsillant némi remény arra, hogy "megúszom" a szülést. Vagyis krónikus halogató lévén kapva kaptam volna azon, hogy esetleg még egy napom lesz jól kiborítani magam és a családot a nagy várakozásban.
Úgy történt, hogy ültem a rózsaszín bőröndjeimen friss loknikkal, útra készen és bűvöltem a telefont. Addigra már egy emberként izgultak értünk a leendő nagyszülők, testvérek, barátok, kollegák, szomszédok, kutyák, macskák, halak, sőt, a poratkáink is.
Meg is szólalt úgy hét óra táján a mobil, Szőczey Bea hívott, az orvosunk. Arról érdeklődött, hogy érzem magam, egyszersmint századszorra megnyugtatott, hogy nem fog fájni az a bizonyos ballonos tágítás.
Jól hangzik, ugye? Akárhányszor eszembe jutott, rémület festette át az arcomat. Vizuális alkat lévén ugyanis élénken magam elé képzeltem, hogy hamarosan egy lufiszerű valamit ültetnek belém, amit egy külvilágba logó katétercsövön keresztül időnként jól felpumpálnak. (Ennek célja, hogy tágítsa a kijáratot, angol módszer, gyógyszermentes.)
Vitáztam volna, de nem érdekelte a fehérköpenyest. Kérem, egy négy kilós gyermek fekszik bennem, plusz méhlepény, magzatvíz, köldökzsinór, hogy csak a fontosabbakat említsem. Eredmény: bálnafíling, nagy test, nagy élvezet, többször vizsgált (értsd kézzel eredménytelenül tágított) méhszáj, szóval biztos fér még oda egy lufi is???
Hát fért. Egyértelműen.
Szó, mi szó, este 8-kor tehát még úgy tűnt, egy nappal később kezdődik ez a művelet, mert Bea szerette volna, ha az első pillanattól az ő kezében vagyok. 28-án este erre nem kerülhetett sor, mert ő épp Telkiben ügyelt. Így hát kirendelt minket oda, hogy megvizsgáljon, illetve, hogy megnyugodjunk.
Persze nem nyugalom lett a kirándulás vége, mert a késő esti "lopott" CTG és a terpesztős bekukkantás után drága doktornőnk ítéletet hirdetett: nincs több idő, irány a kórház. Ezt a szülést bizony indítani kell.
Pánikszerű sírógörcs, megengedett sebesség feletti rohanás haza a cuccokért, könnyes búcsú a kutyáktól, indulunk a kórházba. Soha többé nem jövünk úgy haza, ahogy elindultunk.
(...Innentől egyetlen pillanatra sem engedtem el Atti kezét. Minden másodpercben ott kellett, hogy legyen, mint erős vár, támasz, segítség és kitudja. Szenvedő szerkezet...)
Emlékszem, jó későn értünk a szülészetre, fél 11 is elmúlt már. Mégis kedvesen fogadtak a szülésznők (nem hiszem, hogy az óriási, cukormentes tortadobozunk láttán.)
Sosem felejtem el az érzést, ahogy a harmadikon kiléptem a liftből. Noha számtalanszor megtettem már ezt az utat előtte, most tudtam, ezúttal nem jövök visszafelé egykönnyen. Előbb teljesítenem kell, csak úgy engednek.
A ballon felhelyezése végül egyáltalán nem vol fájdalmas, ettől megkönnyebbültem, még viccelődni is volt erőm. Optimizmus járta át a lelkem, gondoltam, ha ez ilyen könnyen megy, akkor játszva végigcsináljuk mi ketten.
28-án éjszakára megkaptuk az István kórház alternatív szülőszobáját, ahol egy kétszemélyes ágyméretű priccsen összebújhattunk, együtt maradhattunk, ahol gyűjthettük az erőt a másnapi menetre.
Éjszaka, miközben Atti diszkréten horkolt mellettem, a szomszédos szülőszobában vajúdó nőket hallgattam. Naturális kegyetlenséggel: úgy éreztem magam, mint egy rab, aki a halálsoron várja az elkerülhetetlent.
Leszámítva a keservesen síró, visító, jajveszékelő háttérzajokat, az időnként sietősen csattogó orvospapucsokat, fémes matatásokat, ajtónyikorgásokat, az éjjel végülis nyugodtan, fájdalmak nélkül, törődött nyugalomban telt.
Az események reggel fél nyolctól gyorsultak fel. Immár 2010. szeptember 29-ét írtunk, azt a napot, amikor egészen biztosan világra jön a mi kis csemeténk.
Hajnalban Bea előtt befutott fogadott szülésznőnk, Hajdu Barbi is, aki alig harminc évével bámulatosan magabiztosan, nyugodt derűvel kezelte a helyzetet. Nyilván nem én voltam zsenge praxisában az első, majrézósan vajúdó nő.
Fél nyolckor a szülésznőnk egy méretes kötőtűvel megrepesztette a magzatburkot (ez sem fájt), majd várakozásra ítélt. Még mindig az alternatív szobában ültem egy hatalmas gumilabdán, hálóingben, papucsban, halálsápadtan, vigyorogva.
Atti próbált vicceskedni, fotózni, terelni, miközben ő még sápadtabb volt nálam és láttam, hogy ha nem engedem ki tíz percre, hogy elszívjon egy cigit, akkor menten elájul. Márpedig nagy szükség volt még az ő erejére.
Vártunk, füleltünk, cseverésztünk. Nyolc körül a magzatvíz úgy zubogott ki belőlem, mint a hálivúdi filmekben szokás: hirtelen, melegen, megállíthatatlanul, óriási tócsát formálva körülöttem. Elfolyt a magzatvíz! - kiáltottam Barbi után, aki laza nyugalomra intett, majd előkészítette az egyik csendes, modern szülőszobát. Úgy emlékszem, az éj sötétsége után éles kontraszt volt, ahogy szikrázó napfény világította be a helyiséget. Odakint a város megszokott zaja morajlott. Másnak az unott hétköznap indult, nekünk a sorsfordító, csodálatos születés élménye közelgett.
Teltház volt aznap az István szülészetén.
Noémivel együtt 18 új élet kezdődött 2010. szeptember 29-én.
Rám a magzatvíz elfolyása után elemi erővel csaptak le az éles fájdalmak. Mint kiderült, a ballonnak köszönhetően máris 6-7 centire tágult az addig csupán egycentis méhszáj.
Emiatt az ismeretlen fájdalmak hirtelen és nagyon sűrűn, szabályos 3-4 percenként érkeztek. Bevallom, túlzottan váratlanul csavarta testem a sorozatos villámcsapás, úgy éreztem, tüzes késsel szúrkálják a derekam, máglyán izzik ölem egésze. A tágulás annyira fájt, hogy ugyan nem sikítottam, inkább szűköltem, de bizony hamar erős hányingerem támadt. Szegény Atti, hosszú percekig csak tartotta előttem a vesetálat..., no meg a lelket bennem. Azt hiszem, nélküle feladtam volna.
Vagy három-négy órán át kínzott az elmondhatatlan fájdalmak végtelen sora. Azt hittem, ezt nem élem túl, de legalábbis ép eszem odalesz, mire kiszakad belőlem a gyermekem.
De tudtam, ő legalább annyira megdolgozik a szerencsés világrajövetelért, mint én, ezért ki kell tartanom.
Dél körül epidurális érzéstelenítést kértem. Szükségem volt a pihenésre, hiszen hátra volt még a legnagyobb próbatétel. Közben befutott Anyu és a nővérem. Felváltva tartották bennünk a lelket, aggódtak, örültek, jelen voltak. A család többi tagja, Apu és Atti szülei a folyosón, a bátyám és a barátok pedig a távolból izgulták végig a szülést. Különös erőt adott ez nekem.
Kicsit összefolynak az események, nem tudok minden pillanatról hitelesen beszámolni. Volt, amikor a fájdalomtól megrészegülve, végtelen kimerültséggel, holtsápadtan, kiszáradva csak ringatóztam a szülőágy szélén. Nem tudom, mi járt akkor a fejemben, végképp nem tudom, mi történt körülöttem.
A gerincem mellé adott EDA-val - amit fél egy körül kaptam meg - minden könnyebb lett. Végre pihenhettem kicsit. Egyszeriben eltompultak a fájdalmak, pedig akkor már nagyon közel volt a vég. 8-9 ujjnyira tágultam már, tehát alig két óra múlva megláthattuk Őt. Rengeteget jelentett az a másfélórányi pihenés, amíg a lányunk csendben haladt tovább a szülőcsatornán.
Kettő körül aztán hiába rimánkodtam újabb adag fájdalomcsillapítóért, már nem kaphattam többet, mert elérkezett a pillanat. Noémi feje búbja már tapintható volt a szülészek számára. Akkor a fájdalom ismét elemi erővel jelentkezett, vele pedig az elnyyomhatatlan vágy, hogy világra segítsem a lányunkat. A természet tette a dolgát, ahogy kellett.
Nem hagyhatom ki: angyali segítséggel érkezett a gyermek. Amíg az érzéstelenítés alatt pihentem, meghívtam láthatatlan égi támogatóimat az utolsó felvonáshoz. Kértem közbenjárásukat a Mindenhatónál. Mint még soha, most sem okoztak csalódást az én angyalaim.
Noémi Lili 14.40-kor, tizeenöt-húsz perces erőlködés után, a korábbinál sokkal elviselhetőbb fájdalom kíséretében, könnyedén csusszant ki belőlem, amiért dícséretet érdemeltem.
Végre megszületett a CSODA, szerencsésen, egészségesen, gyönyörűen!
A köldökzsinórt az édesapja vágta el, aki mindvégig erős támaszt nyújtott nekem. Az ereje megsokszorozta az enyémet: páratlan egységben, szerelemben küzdöttük végig e perceket.
Idekint a mi kicsikénk az első perctől ordítva követelte magának a figyelmet. Szavakkal leírni nem lehet azt a földöntúli boldogságot, büszkeséget és megkönnyebbülést, amit megszületésekor éreztünk. És való igaz, abban a pillanatban minden fájdalmam tovaszállt, nem számított már, néhány órával korábban miként gyűrt a padlóra az irdatlan szenvedés.
Helyébe a végtelen szeretet költözött, mely árad azóta is parttalanul, biztosan.
Az utómunkálatok után (szabás-varrás altájon, illetve vágóhidi körülmények eltakarítása) kezembe kaptam frissen fürdetett csomagomat és csak csodáltuk egymást, gyönyörködtünk benne.
Életünk legcsodálatosabb pillanatai voltak ezek.

Végítélet

Ma este nyolcig van arra haladékunk, hogy Noémi önszántából megmutassa magát igen jelentős rajongótáborának.

Úgy érzem, a nagy esemény előtt megtettem mindent, amit lehetett.

Órákig áztattam bálnatestemet a kádban, majd bámulatos hajlékonysággal lábkörmeimet dögös vörösre kentem, mégiscsak azt fogja bámulni órákig a kórházi személyzet. Terhes nő által elérhető szegleteimben lelkiismeretesen szőrtelenítettem, ezután aprólékos műgonddal frizurát csavartam (nyilván a friss loknikat fogom elsőként elizzadni a szülőágyon). "Régi életemben" ilyenkor láncdohányoztam, most az interneten figyelemeltereltem, izgalmamban csak egy lekváros palacsintát ettem és csendben könyörületes haladékért rimánkodtam.

Be vagyok tojva, nem tagadom, mert felfogtam: maholnap szülni fogok.
Vagyis átélem mindazt az őrületes fájdalmat, amitől világéletemben rettegtem, s amiről azt mondják avatott nőismerőseim: azonmód elfelejtem, ahogy a gyermekemet a karomba adják.

Odáig viszont el kell jutnunk!
Apásan, természetes úton, hősies kitartással, bátran, boldogan!

Ezzel együtt alig várom már, hogy lássam ismerős-idegen, ártatlan arcodat. Hogy homlokodra ne csupán gondolatban leheljek csókot századszor is. Várom, hogy végre elszenvedjem az elválást, hogy anyává legyek. Fogadom: érted bármekkora fájdalmat elviselek és világra hozlak gyermekem, büszkén, félelmeimet leküzdve teljesítem gyönyörű küldetésem. (Juuuuuj! Nagyon félek! :-))

Az van, hogy ha nem jössz magad, kis segítséggel ma éjszaka útnak indítanak.
Fogadjuk el: érted, értem, a sikeres befejezésért, a boldog kezdetért így kell legyen. Már nincs időnk fejtegetni, méhem paradicsomi atmoszférája miért nem enged megszületned. Az orvos úgy mondja, "fájásgyengeség", én viszont tudom, olyan jó veled élni, hogy hordanálak jónéhány hónapot még.

De eljött a búcsú ideje.
Itt az idő, folytasd önállóan életed.
Ne félj az utazástól, lelkem úgysem enged el soha és ígérem, örökké fogom a kezed, tanítalak, segítelek.
Drága Gyermekem! Nagyon várunk!

Mindenpercben

Mint egy kis Buddha, úgy csücsülhet odabent a mi elsőszülöttünk, bölcsen, nyugodt biztonságban. A jelek szerint egyelőre esze ágában sincs megmutatni szépséges mivoltát.
Túlhordás. Csúnya szóval így illeti az orvosi szaknyelv azt, hogy Noémi rettentő elégedetten lubickolva már most érezteti velünk: kétségtelenül ő diktál és mit neki a több száz éve alkalmazott terminusszámítás.
Következnek tehát az ősi praktikák, a kinek tutira, kinek egyáltalán nem bevált házi módszerek, melyek mind az ő szelíd előcsalogatását szolgálják. Az önfeledt magzati létnek ugyanis korlátai vannak. Kérlelhetetlen ítélet, miként vasárnap este az orvostudomány megtorpedózza a természet mindenhatóságát és ha tetszik, ha nem, útnak indítják a pocaklakót.
Márpedig egyetlen porcikánk sem kívánja az oxitocint, sem a mesterséges tágítás fenyegető rémképét. Midőn kivételesen szerencsés, könnyed várandós hónapokat jegyzünk, nem koronázhatja e háborítatlan korszakot a fehér lepedőn elszenvedett tudományos perlekedés. Sokkal inkább számítok Holdanya gyöngéd kegyelmére, mellyel legteljesebb mivoltában, a két nap múlva bekövetkező telihold éjszakáján ajándékozhat.

Tehát felkészültem. Nagyon várom.
Újabb céldátumunk pedig a mérleg asztrológiai csillagképet frissen köszöntő szeptember 24.-e, péntek. Ekkor kibújhatna végre Noémi. Azért is, hogy apának hétvégére essen a tejfakasztó bulija, mert ennyi jár neki a pánikrohamokkal fűszerezett mindenórás állapot után. Anyának meg az jár, hogy egy életre büszke legyen gondolatai teremtő erejére, s arra, hogy lánya a szerelem istennőjének időszakában születve a harmónia, a szépség és a nőiség megtestesítőjeként éli majd nyilvánvalóan boldog életét.

Előeste

Feszült várakozásban pattanó idegek; befelé fordult engedő fájdalom, miközben az álarcom erőltetett: afféle magabiztos nyugalom. Próbálom lazán felfogni, hogy életem legfájdalmasabb, egyben leggyönyörűbb feladatának előestéjén vagyunk. Halovány sikerrel.
Holnap ugyanis megérkezhet őNagysága. Holnap szeptember 18.-a van, az a nap, amelyre csaknem kilenc hónapja különös vízválasztóként gondolunk. Persze nem olyan biztos ez a holnap, mert ez csak afféle statisztikai becslés, terminusjóslás, pontosabban orvosi tankönyvben szereplő számítás. Mégis eddig mindent erre a napra építettünk.

Ráadásul már anyai megérzésem sincs, vagy ilyesmire MÉG nem támaszkodhatok? Furcsa jelek, na azok vannak, meg halovány sejtés és vágyak, hogy mikor jöjjön és mikor ne. Amiket viszont ütnek a félelmek, így hát inkább ne kössünk fogadást.
Talán holnap megérkezik a lányunk és én most ahelyett, hogy ünneplőbe öltöztetném a lelkem, azon tűnődöm, miként menekülhetnék el jó messzire.
Talán a horizonton túl elég távol lehetnék. Hogy ne fájjon - se testemben, se lelkemben.

Mézesnapok

Ez az utolsó olyan hétvégénk, amikor Noémi még a pocakban lakik és nem a kiságyában, ami - ha jól belegondolok - most már tényleg idegesítően üresen tátong. Csak az eddig minimum háromszor kimosott-illatosított takarója, macija, babahordozója, kiskádja, falatnyi vasalt ruhái, a pelenkák, zoknik és minden garmadába állított apró cucca tanusítják, hogy nagy a várakozás mifelénk.
Ráadásul napról-napra több telefonhívás borzolja amúgy sem tükörsima kedélyeinket.
"Egyben vagyunk-e még?" Ha igen, miért nem adunk róla jelentést legalább naponta kétszer, ha meg már nem, akkor pláááááneeeee? Anyukák, apukák, tesók, barátok, kollegák, rokonok, szomszédok ismétlik magukat. Hiába na, már most népszerű a kisasszony. Tizenöt perc hírnév pedig nekem is jár.

Holott hivatalosan még kereken egy hetünk van hátra így, áldottan.
Párosunk mostanság kihasználni igyekszik utolsó szabad óráinkat, miközben duzzadó szerelemmel dédelgeti hol egyikünk, hol másikunk repedni készülő pocakomat, aztán meg egymást.
Délben kelünk, négykor reggelizünk, esőnapok lévén gátlástalanul ejtőzünk a kanapén, máskor csavargunk a kutyákkal, lázasan fészekrakunk. Jövőt tervezünk, múlton merengünk és éjszaka járunk moziba. Változunk.
Vadonatúj videokameránk mára bemutatkozott vadonatúj fényképező-
gépünknek, miközben beszűkült tudatommal egyre azon morfondírozok: az eddigieknél is maradandóbb (értsd: iszonyúan fájdalmas) lesz-e a gyermek nagy utazása? Az lesz. Mondják. Ezért is húznám, halogatnám. Ráadásul kicsit olyan ez most, mintha állandóan vasárnap lenne. A hét utolsó napja, jönnek a dolgos hétköznapok.
Különben meg olyan jól összeszoktunk: a pocakom és én. Méhem gyümölcse és Apa, meg Anya. Még szokatlan, édes-ízletes szavak. Szülők leszünk maholnap, gondoltuk volna egy éve? Á, dehogy mertük előre elgondolni, csak éltünk a világba és szívtuk a szabadság kesernyés füstjét...
Elszaladt, elröpült kilenc hónap van a tarsolyunkban és hamarosan indul a Nagycsaládi Kaland. Akkor viszavonhatatlanul más értelmet nyer a létezés, noha még azt sem fogtuk fel a maga valójában, hogy embert teremtettünk és felelősségünk ezzel síron túlivá érett.

Tejbegríz

Hogy mit el nem képzel az ember terhes lánya, ha a fejében kószál egy csábító gondolat. No nem kell rögvest hiányolni a 18-as karikát, mert csupán egy kulináris légyott az, mi e pillanatban élvezetre hív.
Konkrétan arra gondolok, hogy a kismama fórum egyik oszloposa hajnaltájt tejbegrízzel támogatta álmatag jókedvét. És lavinát indított ezzel megannyi kívánós sorstársa körében.
Azóta én sem tudok másra gondolni, csak az iskolai menzán hódító retródesszertre, más néven a tejbepapira. Úgy, ahogy anyám kavarta évtizedekkel ezelőtt, úgy képzelem most is. Fantáziámban félig folyós, kakaóporcsíkkal táncoló törtfehér massza hetyeg. Amiből repetázni illik, cukrozott fahéjjal vagy házi baracklekvárral bolondítva.

Ámde búzadara és kakaópor híján csak a bágyadt vágyakozás marad társamul.

Borongós őszelőn csendesen szemerkélő eső, idebent naphosszat kurta-furcsa mélabú kerülget. Ezért is vágyom, hogy meleg pokrócba csavart fájongó lelkemet békebeli, langyfehér desszert simítsa. Megállíthatatlanul közeleg ugyanis másállapotom vége és nekem ízem-vérem szenvedi az elválást. Háromnegyedévnyi teremtő áldomás. Soha visssza nem térő alkalom.

Hogy enyhítsem a búcsú átütő erejét, befizetek gyermekkorom hívogató időutazására.
Útitársamul egy tányér tejbegríz szegődik.

Fészekrakók

Olvastam, hogy a szülés közeledtét az is csalhatatlanul jelzi, ha a kilencedik hónap végét taposó kismama - aki amúgy egy fél méter széles járdán már hetek óta nem tud egyenesen végigkacsázni -, egyszercsak eszeveszett takarítást rendez a babaváró fészekben. És, hogy dolgavégeztéig esélytelen, de férfinépnek legalábbis életveszélyes őt ilyenkor tétlenségre inteni. Egészen addig, míg a mindenórás egyesével át nem törölte ecetes kendővel a cipőket, mi több, fogkefével sikálta végig a fajansz mögötti csempét.
Na valahogy így jártam ma. Utolért a pánikszerű terhességi suvickolhatnék.

Pedig már június óta fészekrakó - pontosabban fészekátalakító - lázban égünk. Hetekig tégláig bontott lakásban, lenge kánikulában kerülgettük idehaza a malteros vödröket, no meg a homeless módban hajnalonta elhagyatva nyávogó macskát.
Eközben megállapítottuk: nem csupán üvegtéglafalat, csapatot is remekül épít Lajos, a festő; továbbá nem kevésbé közösségformáló erővel bír az ajtaját ideiglenesen elveszítő helyiség: a vécé. (Előbbi neve imában fénylik mindahányszor, mikor lányom mackómintás bordűrjét csodálom. Utóbbi megújult külseje pedig Atti szerint egy Ráday utcai szórakozóhely mellékesét idézi. Kell ennél több a lakás legkisebbjében?)
Szóval ma Terminátort megszégyenítő elánnal estem neki a konyhaszekrényeknek és a cipős gardróbnak, s jó, hogy anyám azt sem látta, ahogy mosópornyomokat vakartam a fürdőszoba felső polcáról - egy nyegle széken imbolyogva. Megelégedéssel tölt el: zeneszóra, dobpergésre rohamtempóban sikáltam végig a lakást, mindössze portörlésnyi polc maradt másnapra.
Csak amikor háromésfélkilónyi babalányom jelezte határomat egy irányított oldalrúgással, akkor helyezkedtem villámgyorsan jajgatós terhesállásba és legyintettem utolsót rózsaszín rongyommal. Egy utolsót, mára.

A kis rózsaszín

Tovább nem odázható feladatot teljesítettünk tegnap: immár a 39. hét elején pinceszintről földszinti magasságokba emeltem Kínából elszármazott, kedvenc kis rózsaszín bőröndömet és úgy ahogy-nagyjából, de végre összedobtam a kórházi pakkot.
Olyannyira voltam alapos a négyféle személyre szabott listát követve, hogy ha majd a szülőszobán szükségszerűen kitárja magát a "kis rózsaszín", még a bálnamamák emelgetéséhez szokott műtősfiúk sem csukják egykönnyen vissza. Rá kellett ugyanis térdelni, hogy fogjon a zippzár. Hiába, legfeljebb az én külön bejáratú Szuperhíróm az, aki a későbbiekben (el)bánhat vele, a pekingi "kis rózsaszínnel" ;-)
Dehát, minek is szépítsük: a kínai selyemutat simán kirakhatnám a 0-ás méretű pelenkák és az "esküszömeddignemlátott" óriás méretű intim betétek garmadájával, amiket - mint tapasztalt barátnőmtől megtudtam - csemetémmel a külvilágban a legnagyobb hálával fogok kezelni az első magamból kifordult éjszakán.

Most, amikor a finishbe érve életünket visszavonhatatlanul a "napjaink meg vannak számlálva"-érzés lengi be, már ezen sem csodálkozom egy cseppet sem.