Végítélet

Ma este nyolcig van arra haladékunk, hogy Noémi önszántából megmutassa magát igen jelentős rajongótáborának.

Úgy érzem, a nagy esemény előtt megtettem mindent, amit lehetett.

Órákig áztattam bálnatestemet a kádban, majd bámulatos hajlékonysággal lábkörmeimet dögös vörösre kentem, mégiscsak azt fogja bámulni órákig a kórházi személyzet. Terhes nő által elérhető szegleteimben lelkiismeretesen szőrtelenítettem, ezután aprólékos műgonddal frizurát csavartam (nyilván a friss loknikat fogom elsőként elizzadni a szülőágyon). "Régi életemben" ilyenkor láncdohányoztam, most az interneten figyelemeltereltem, izgalmamban csak egy lekváros palacsintát ettem és csendben könyörületes haladékért rimánkodtam.

Be vagyok tojva, nem tagadom, mert felfogtam: maholnap szülni fogok.
Vagyis átélem mindazt az őrületes fájdalmat, amitől világéletemben rettegtem, s amiről azt mondják avatott nőismerőseim: azonmód elfelejtem, ahogy a gyermekemet a karomba adják.

Odáig viszont el kell jutnunk!
Apásan, természetes úton, hősies kitartással, bátran, boldogan!

Ezzel együtt alig várom már, hogy lássam ismerős-idegen, ártatlan arcodat. Hogy homlokodra ne csupán gondolatban leheljek csókot századszor is. Várom, hogy végre elszenvedjem az elválást, hogy anyává legyek. Fogadom: érted bármekkora fájdalmat elviselek és világra hozlak gyermekem, büszkén, félelmeimet leküzdve teljesítem gyönyörű küldetésem. (Juuuuuj! Nagyon félek! :-))

Az van, hogy ha nem jössz magad, kis segítséggel ma éjszaka útnak indítanak.
Fogadjuk el: érted, értem, a sikeres befejezésért, a boldog kezdetért így kell legyen. Már nincs időnk fejtegetni, méhem paradicsomi atmoszférája miért nem enged megszületned. Az orvos úgy mondja, "fájásgyengeség", én viszont tudom, olyan jó veled élni, hogy hordanálak jónéhány hónapot még.

De eljött a búcsú ideje.
Itt az idő, folytasd önállóan életed.
Ne félj az utazástól, lelkem úgysem enged el soha és ígérem, örökké fogom a kezed, tanítalak, segítelek.
Drága Gyermekem! Nagyon várunk!