2010. november 17., szerda

Noémi

Babakocsi fitness

Pontosan hetedik hete, hogy lányom kidugta gyönyörű pisze orrát eme kerek világra. Ezért elérkezettnek látom az időt, hogy a pelenkák árnyékából kilépve nekiálljak lefaragni a terhességem alatt makacsul rám szorult párnákat. Mi több, dunyhákat.

Mielőtt bárki azt várná, nem fogom számokkal szemléltetni a feleslegemet, lévén übertitkos, arcpirító ténykérdés. Különben is, messziről kerülöm a fürdőszobai mérleget - egyszerű önvédelemből. Úgyis rossz az a jószág. Túl sokat mutat.
Így hát babakocsi fitnessbe vágtam a fejszémet. E címen a korai sötétedés küszöbén hatvan percben, gyorstempóban toltam végig Noémit a zuglói kertek alatt. Amerikában ezt úgy mondják: "dzsoggoltam" és hozzá márkás-menő szabadidőruhában pattognak. Nekem viszont egyelőre megteszi a jótékony poncsó, mely - ahogy az én éles szemű újdonsült kispapám minap a városligeti sétánk során oly tapintatosan megállapította - "ápol és eltakar".
Szóval sportoltunk ma, a lányom és én. Hogy biztos legyen a részvétel, - mint vörös posztó felbőszült spanyol bika orra előtt - motivációként a Mexikói úti drogéria dübörgött sopppingmániás agyamban.
A módszer működött, babakocsi és én tempósan faltuk a százmétereket. Néztek is ámulva egynéhányan, hová röpül a kismama. Én meg akkor néztem nagyot, mikor az Erzsébetkirálynén jöttömre csilingelve fékezett a kanárisárga 3-as villamos, elsőbbséget adva elszánt kettősünknek.

Amúgy mostanra Atti is bájos pocakot eresztett - hogy legyek én is tapintatos, pláne éles tekintetű. Áldott állapotunk hónapjaiban esténként szolidárisan falta velem a babaváró fogásokat, minek köszönhetően rendszeresen kiborul méretes pocakján, majd megfogadja, hogy komoly edzésbe kezd. Mindezt persze vacsora után. Nekem egyébként tetszik így. Olyan apukás.

Hogy, hogy nem, újabban édes apróságunk is falánk üzemmódra váltott - talán, hogy cseperedő alma ne essen messze terebélyes fájától. Kétésfél-háromóránként ordítva követeli jussát az egyébként angyaltermészetű héthetes. Milyen tréfás az élet: ebben a korban ennek még mindenki rajongva örvedez.

2010. november 8., hétfő

(Át)alakulunk

Noha születése előtt szentül megfogadtam, hogy Noémi fejlődésének minden mozzanatáról írásban is hírt adok, egyelőre csak az emlékezetem őrzi hűen elsőszülöttünk korai megnyilvánulásait.
Az ok rém prózai és még csak újat sem mondok vele: krónikus időhiány, úlyos alváshiánnyal fűszerezve.

Ráadásul tényszerű, hogy újdonsült kismama agyi kapacitása csalhatalanul képes a pelenkák és popsitörlők egyébként nagyon is lényeges szintjén ragadni. Ezzel márpedig ambivalens tevékenység lehet a blogírás.
Nem mondom, persze, magyarázni könnyű a bizonyítványt, s tán szuperfitti anyukáknál tényleg sorvezetőként szolgál a tankönyv szerinti napirend, de nálunk ez nincs így.
Szempillantás alatt telik el például úgy a délelőtt, hogy mire az órára pillantok, már 14.30 van és rajtam még mindig az éjszakai etetéshez sebtében felkapott köntös lóg, miközben kényelmesen elköltött reggeliről álmodom. No de sosem voltunk az a napirendes-fajták, majd pont a gyerekünk fog kiszámítható ritmusban működni? Ugyan.

Noémi napokon belül hathetessé válik és mi még mindig nem győzünk betelni szépséges mivoltával. Sőt, napról-napra nyiladozó értelme olyannyira rabul ejtő, hogy mostanra gátlás nélkül vagyunk képesek percekig gügyögni, hogy kicsaljuk mind gyakrabban felvillanó édes, fogatlan mosolyát.

Attit rendszerint a kamera vagy a fényképezőgép mögött látom - ugrik azonnal, ha valami lényeges történik. Kezdő turista sem adná elő jobban. Eképpen "tekercsnyi" felvételek őrzik az ordítós fürdetéseket, az etetéssel egybekötött kényszeröltöztetéseket, a (többször elpróbált) első sétát, vagy például ahogy Noémi karmestereket megszégyenítő ritmusban kalimpál. Szóval kismillió megismételhetetlen momentumról több tucat fényképes bizonyítékkal rendelkezünk. Halleluja.

Magam újszerű örömöket vélek felfedezni mindennapjaimban. "Ki a kicsit becsüli..." - eme felértékelődött közmondással tudom jellemezni állapotomat. Imígyen a nap fénypontja - babám iránt érzett olthatatlan szerelmemen túl -, ha tíz percre beállok a forró zuhany alá vagy ha úgy pihegek negyedórát a kanapén, hogy épp nem csüng rajtam háromésfélkilós, ordító csemeténk.

Régi szép unatkozós esték, Isten veletek!