Blogolunk

Kórság van

Kicsiként szerettem beteg lenni. Persze, hiszen körülöttem ugrált az egész család.
Na nem mintha egyébként nem így lett volna.
A betegség mégis különleges állapot volt, amikor az egyébként is agyonszeretett gyerek még inkább odafigyelésre érdemes. Mifelénk így definiálták, ha kórságtól sújtott csemete volt a családnál.
Az volt a legjobb, hogy nem kellett iskolába mennem. Ha mondjuk vasárnap lerobbantam, a következő hét már biztosan elment a lábadozással, jobban mondva a láblógatással.
Mert azért hála az égnek, soha nem kellett komoly kórságokkal küzdenem. (Habár ha eszembe villan az a vörösen viszketős rubeola alig tízévesként, na az talán vérre menő küzdelem volt...)
Legtöbbször torokgyulladás, influenza és hasonló klasszikusok uralkodtak nálunk. És végtelen tévézés a nappaliban, olvasás naphosszat, kötelező ágynyugalom, all inclusive ellátás, leckét hozó osztálytársak, videojáték a tesókkal, házhoz jövő háziorvos (akit akkor még körzetinek hívtak).

Bezzeg mi van felnőttként?
Neo citrant a munkahelyi asztalon bágyadtan kavargató állelkes újságíró, két rohanás között elszopogatott citromos torokbonbon az ezrekért kiváltott gyógyszerek közül, kettesével bekapkodott cévitamin, infraszauna, sok folyadék, némi pihenés este, éjjel, hajnalban, közben aggódás a munka, a betervezett programok és a karikás szemek miatt.
Lényegében tehát "nemérekrábeteglenni" hozzáállás a gyógyulás érdekében.

Amióta Noémi a világ közepe, azóta pedig rettegett rémálmaim egyike, hogy kidőlök a sorból és nem tudom ellátni elsőszülöttem mindennél, még magamnál is előrébbvaló szükségleteit.
Márpedig végigsöpört kis családunkon a télvégi nátha.
Kezdte a családfő, elkapta az utód és sereghajtóként mostanra nem úsztam meg én sem a papírzsebkendők gyűrögetését. Miközben a gyerek orrcseppjét ötpercenként spriccelem magamba, hogy levegőt is kapjak a gutaütésen kívül, és újfent megfogadom, hogy ennyi teát legközelebb csak a következő télen iszom, hősiesen próbálom játszani a "semmibajom" műsort.
Kérem, hagy pöröljek: nekem nincs időm betegnek lenni, soha korábban ugyanis fontosabb pozícióm nem volt. Édesanya volnék, apró csöppséggel! Habár az ő kedvéért szívesen csinálok bohócot magamból rettenetes orrfúvás közepette, azért itt bevallom: kórság nélkül a fejem sem robbanna szét, amikor a hatodik kört kell rónom büfizést hanyagoló öthónaposommal.

Annyira közhely, de nem tudom elkerülni. Engem ugyanis nem az algopiryn, hanem a lányom mosolya gyógyít. Nem vitás, azért a ragyogó villanásért hajnalban is megéri kibukdácsolni a hitvesi priccsről és boldogan rohanni hívogató édes, gügyögésre.

Rossz nap

Borongós, barátságtalan az idő odakint, olyan fajta, amikor - boldogult nagyanyám szavaival élve - már reggel "fel kell csavarni" a lámpát ahhoz, hogy meleg fényesség színesítse a szobát.
Korai fél kilenc van, visszabújtam a takaró alá, Noémi egykedvűen gyűrögeti mellettem a kedvenc kockáját. Ma nem fogadott széles, jellegzetesen káprázatos mosollyal ébredéskor, bár örült nekem, de mintha a februári tél az ő hangulatára is rányomná a bélyegét. Babahóbort. Érzékenység.

Az a fajta idő ez, amikor nincs kedvem semmihez, amikor legszívesebben a takaró alatt pihegnék álló nap, legfeljebb egy kis ölelésért dugnám ki az orrom, hogy tudjam, csak kívül van hideg.
Pedig a teendők sorakoznak megbízhatóan. Leginkább takarítani kéne, meg mosni, teregetni - csupa izgalmas, mindent betöltő háztartási elfoglaltság. Mégis hagyom, hogy a porcicákat a kutyák kergessék, a ruhák pedig gyűljenek egyhetes, alig bejáratott szennyestartónkban. Oly fárasztó ez az egykedvűség!
Hja kérem, nekem most sétálni volna kedvem, sőt, táncolni a napsütésben, közben mélyen beszívni a langymeleg tavaszi fuvallatot, és vidáman csicsergő madárkák után mosolyogni.

Sorry, de ennek híján menthetetlen a hangulatom mára.

Eközben persze furdal a lelkiismeret, hiszen említettem, drága lányom sem a jobbik lábával kelt ma reggel. Jelesül: pillanatok alatt eltörik nála a mécses. Nekem ezért szórakoztatnom kellene őt, szünet nélkül vidám mosollyá szelidíteni összevont szemöldökét. De valahogy nem jönnek most csípőből a vicces jelenetek.
Hiába no, rossz napunk van. Szürke, unalmas-borongós, tipikusan hétköznapi mozaikja ez egyébként kalandosan gyönyörű életünknek.

Valentin vagy amit akartok

Rózsaszín tulipán.
Így köszöntöttem a lányomat a szerelmesek ünnepén, hiszen nem kell nála ékesebb dísze a mai napnak.

Nahát ennél giccsesebb felütése nem is lehetett volna ennek a bejegyzésnek. Brrrr!

Igazából úgy volt valentinkor, hogy délelőtt Nonóval szokásos piaci mustránkra mentünk. (Közel lakunk a Bosnyákhoz, a híres zuglói pijachó' - hetente kitolom a bébit, ő jót alszik vagy nézelődik, én vásárolok és emberek között vagyok. Egyik új barátném a savanyúságos asszony! :-) Egyszóval a piac kész felüdülés, szociológiai kalandtúra, pszichoborzongás!
Valentin napon, - amikor egyébként rém szar kedvem volt reggel óta - kislattyogtunk a piacra lelki táplálékért: a vásárlás öröméért. Akkor találtam a virágosnál a gyönyörű, harmatrószaszín tulipánt, meg a piciny színes kislány figurát..e kettő lett tehát a Szerelmesek-napi ajándék, Nonó életében elöször.

Este én is kaptam két kiflit. Összesülve, egyik elöl, másik hátul, masnival átkötve.


2011. június eleje

E bejegyzést utólag fejezem be, de a dátumot meghagyom eredetiben..

Június elején vagyunk. Vicces, mennyi ünnepen túl van ez az apró Kincs, amiről halvány fogalma nincsen (még). Voltak családi ünnepek (névnapok, születésnapok), advent, Mikulás, első szenteste, karácsony, szilveszter (de jó is volt hármasban, itthon!). Azután újév, március 15. (he-he), húsvét, anyák napja, gyereknap..kihagytam valamit?

Nem tudom miért jutott eszembe mindez. Talán mert fontosnak tartom rögzíteni, hogy Nonót úgy neveljük már most, hogy később szívesen kövesse a hagyományainkat. Szeretnénk, ha minden ünnep a csodakirálylányok napja lenne számára.