Kicsiként szerettem beteg lenni. Persze, hiszen körülöttem ugrált az egész család.
Na nem mintha egyébként nem így lett volna.
A betegség mégis különleges állapot volt, amikor az egyébként is agyonszeretett gyerek még inkább odafigyelésre érdemes. Mifelénk így definiálták, ha kórságtól sújtott csemete volt a családnál.
Az volt a legjobb, hogy nem kellett iskolába mennem. Ha mondjuk vasárnap lerobbantam, a következő hét már biztosan elment a lábadozással, jobban mondva a láblógatással.
Mert azért hála az égnek, soha nem kellett komoly kórságokkal küzdenem. (Habár ha eszembe villan az a vörösen viszketős rubeola alig tízévesként, na az talán vérre menő küzdelem volt...)
Legtöbbször torokgyulladás, influenza és hasonló klasszikusok uralkodtak nálunk. És végtelen tévézés a nappaliban, olvasás naphosszat, kötelező ágynyugalom, all inclusive ellátás, leckét hozó osztálytársak, videojáték a tesókkal, házhoz jövő háziorvos (akit akkor még körzetinek hívtak).
Bezzeg mi van felnőttként?
Neo citrant a munkahelyi asztalon bágyadtan kavargató állelkes újságíró, két rohanás között elszopogatott citromos torokbonbon az ezrekért kiváltott gyógyszerek közül, kettesével bekapkodott cévitamin, infraszauna, sok folyadék, némi pihenés este, éjjel, hajnalban, közben aggódás a munka, a betervezett programok és a karikás szemek miatt.
Lényegében tehát "nemérekrábeteglenni" hozzáállás a gyógyulás érdekében.
Amióta Noémi a világ közepe, azóta pedig rettegett rémálmaim egyike, hogy kidőlök a sorból és nem tudom ellátni elsőszülöttem mindennél, még magamnál is előrébbvaló szükségleteit.
Márpedig végigsöpört kis családunkon a télvégi nátha.
Kezdte a családfő, elkapta az utód és sereghajtóként mostanra nem úsztam meg én sem a papírzsebkendők gyűrögetését. Miközben a gyerek orrcseppjét ötpercenként spriccelem magamba, hogy levegőt is kapjak a gutaütésen kívül, és újfent megfogadom, hogy ennyi teát legközelebb csak a következő télen iszom, hősiesen próbálom játszani a "semmibajom" műsort.
Kérem, hagy pöröljek: nekem nincs időm betegnek lenni, soha korábban ugyanis fontosabb pozícióm nem volt. Édesanya volnék, apró csöppséggel! Habár az ő kedvéért szívesen csinálok bohócot magamból rettenetes orrfúvás közepette, azért itt bevallom: kórság nélkül a fejem sem robbanna szét, amikor a hatodik kört kell rónom büfizést hanyagoló öthónaposommal.
Annyira közhely, de nem tudom elkerülni. Engem ugyanis nem az algopiryn, hanem a lányom mosolya gyógyít. Nem vitás, azért a ragyogó villanásért hajnalban is megéri kibukdácsolni a hitvesi priccsről és boldogan rohanni hívogató édes, gügyögésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése