Hogy mit el nem képzel az ember terhes lánya, ha a fejében kószál egy csábító gondolat. No nem kell rögvest hiányolni a 18-as karikát, mert csupán egy kulináris légyott az, mi e pillanatban élvezetre hív.
Konkrétan arra gondolok, hogy a kismama fórum egyik oszloposa hajnaltájt tejbegrízzel támogatta álmatag jókedvét. És lavinát indított ezzel megannyi kívánós sorstársa körében.
Azóta én sem tudok másra gondolni, csak az iskolai menzán hódító retródesszertre, más néven a tejbepapira. Úgy, ahogy anyám kavarta évtizedekkel ezelőtt, úgy képzelem most is. Fantáziámban félig folyós, kakaóporcsíkkal táncoló törtfehér massza hetyeg. Amiből repetázni illik, cukrozott fahéjjal vagy házi baracklekvárral bolondítva.
Ámde búzadara és kakaópor híján csak a bágyadt vágyakozás marad társamul.
Borongós őszelőn csendesen szemerkélő eső, idebent naphosszat kurta-furcsa mélabú kerülget. Ezért is vágyom, hogy meleg pokrócba csavart fájongó lelkemet békebeli, langyfehér desszert simítsa. Megállíthatatlanul közeleg ugyanis másállapotom vége és nekem ízem-vérem szenvedi az elválást. Háromnegyedévnyi teremtő áldomás. Soha visssza nem térő alkalom.
Hogy enyhítsem a búcsú átütő erejét, befizetek gyermekkorom hívogató időutazására.
Útitársamul egy tányér tejbegríz szegődik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése