Feszült várakozásban pattanó idegek; befelé fordult engedő fájdalom, miközben az álarcom erőltetett: afféle magabiztos nyugalom. Próbálom lazán felfogni, hogy életem legfájdalmasabb, egyben leggyönyörűbb feladatának előestéjén vagyunk. Halovány sikerrel.
Holnap ugyanis megérkezhet őNagysága. Holnap szeptember 18.-a van, az a nap, amelyre csaknem kilenc hónapja különös vízválasztóként gondolunk. Persze nem olyan biztos ez a holnap, mert ez csak afféle statisztikai becslés, terminusjóslás, pontosabban orvosi tankönyvben szereplő számítás. Mégis eddig mindent erre a napra építettünk.
Ráadásul már anyai megérzésem sincs, vagy ilyesmire MÉG nem támaszkodhatok? Furcsa jelek, na azok vannak, meg halovány sejtés és vágyak, hogy mikor jöjjön és mikor ne. Amiket viszont ütnek a félelmek, így hát inkább ne kössünk fogadást.
Talán holnap megérkezik a lányunk és én most ahelyett, hogy ünneplőbe öltöztetném a lelkem, azon tűnődöm, miként menekülhetnék el jó messzire.
Talán a horizonton túl elég távol lehetnék. Hogy ne fájjon - se testemben, se lelkemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése